Magyar Népköztársaság, 1949-1989
Magyarország zászlója 1949-1956-ig
Döntő részben az 1945 és 1991 között tartó szovjet megszállásra támaszkodva, de kezdetben a nemzetiszocialista és nyilas rémtettektől balra tolódott széles rétegektől támogatva 1949-től 1989-ig egy, a Szovjetunió befolyása alatt álló, magát kommunistának valló párt gyakorolta a hatalmat Magyarországon. (Magyar Dolgozók Pártja, majd Magyar Szocialista Munkáspárt.) A párt története nem egységes: a legnagyobb töréspontok 1953-ban és 1956-ban voltak.
Az egypártrendszerre a Szovjetunióbeli rendszerhez hasonlóan kezdetben jellemző volt a tervgazdálkodás, a személyi kultusz, az erőszakos termelőszövetkezetesítés, a hadsereg és az államhatalmi szervek szovjet mintára történő átalakítása, illetve a GULAG-ok mintájára a kényszermunkatáborok megszervezésének elkezdése (ez utóbbiból a recski tábor épült ki teljesen). 1949-1950 körül lezajlottak az első koncepciós perek s Szovjetunióbeli hasonló perek nyomán, amelyek a hatalmon lévő kommunista párt vélt és valós ellenfeleivel történő leszámolást voltak hivatva szolgálni (pl. Rajk László pere). 1956 után a személyi kultusz megszűnt – jórészt az SZKP XX. kongresszusa hatására –, a recski tábort felszámolták és feloszlatták az ÁVH-t, a termelőszövetkezetekre (tsz-ek) épülő mezőgazdaság, illetve a gazdaságot jellemző tervgazdálkodás azonban 1989-ig megmaradt. Ugyanakkor a szovjet rendszertől kezdettől fogva különbözött néhány dologban, például a magyar állam nem volt tanácsrendszer (szovjetrendszer, lásd: tanácsköztársaság). 1953, 1956, 1968 után pedig még inkább eltért a szovjet rendszertől, az erőszakos tsz-esítés abbamaradt, a magántulajdonnak több szerepet adtak, gazdasági reformok történtek. [forrás?].
Részletesebb leírás:
Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakítása
1944. december 2-án Szegeden alakult meg a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front, amelyben részt vett a Magyar Kommunista Párt, a Magyar Szociáldemokrata Párt, a Nemzeti Parasztpárt, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt, a Polgári Demokrata Párt, valamint a szakszervezetek képviselői. 1944. december 14-én Debrecenben alakult meg az Ideiglenes Nemzetgyűlés Előkészítő Bizottsága. Egy héttel később összeült az Ideiglenes Nemzetgyűlés (elnöke: Zsedényi Béla), rá egy napra bejelentették az Ideiglenes Nemzeti Kormány (elnöke: Dálnoki Miklós Béla) megalakulását. Újabb egy hét után a kormány hadat üzent Németországnak. Az ideiglenes kormány legfontosabb intézkedései a szovjetekkel kötött fegyverszüneti megállapodás, illetve a március 15-én elrendelt földreform volt.
[szerkesztés] A II. világháború lezárása, az ország állapota
Magyarország az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti megállapodás szerinte újra elveszítette területeinek jelentős részét. A trianoni határokon belüli terület embervesztesége (halottak, hadifoglyok, sebesültek, elhurcoltak) 400-900 ezer fő volt. Elpusztult vagy elrabolták a nemzeti vagyon 40%-át, megsemmisült 30 ezer, súlyos sérüleseket szenvedett 48 ezer budapesti lakás. A közlekedés veszteségei is drámaiak voltak: felrobbantották a Duna és a Tisza összes hídját, elpusztult a vasúti sínhálózat 40%-a, a gyárak 90%-át érte kár. A rablásoknak és rekvirálásoknak esett áldozatul a szarvasmarha-állomány 44%-a, a lóállomány 56%-a, a sertésállomány 59%-a. A külkereskedelem mértéke az 1944-es 1753 millió pengőről a következő évre 3,7 millió pengőre zuhant. A nemzeti jövedelem 1943-44-ben 5214 millió, 1945-46-ban 2541 millió pengő volt.
[szerkesztés] A sztálinista diktatúra kiépülése, 1945-48
A II. világháborút követően Magyarország a Szovjetunió megszállási övezetébe tartozott, amely fokozatosan hozzásegítette a Rákosi Mátyás vezette Magyar Kommunista Pártot a hatalom megszerzéséhez és – a baloldali szociáldemokratákkal egyesülve Magyar Dolgozók Pártja (MDP) néven – a sztálinista típusú egypártrendszerű diktatúra bevezetéséhez, amely 1949-re teljesedett ki.
1945. november 4-én tartották a II. világháború utáni Magyarországon az első demokratikus választásokat, melyet a Független Kisgazdapárt nyert meg fölényesen (57%) a három baloldali párt előtt (szociáldemokraták, kommunisták, parasztpárt). Ennek ellenére a megszállt országban szovjet nyomásra koalíciós kormány alakult, melyben a kommunista párté lett a belügyi tárca. A kommunisták megkezdték politikai ellenfeleik kiszorítását a hatalomból. Módszereik közé tartozott a politikai harc mellett a megfélemlítés, a lejáratás éppúgy, mint esetenként az emberrablás, a fizikai megsemmisítés. Az 1947-ben lezajló második, nyíltan manipulált, ún. „kékcédulás” választás még nagyobb befolyáshoz juttatta a baloldali pártokat. A parlamenti ellenzéket, a polgári pártokat felszámolták. A korábbi vezetőitől megfosztott szociáldemokrata párt és a kommunista párt 1948-as egyesülése után létrejött egypártrendszer és totális kommunista diktatúra élén Rákosi Mátyás állt.
[szerkesztés] A Rákosi-korszak, 1948-53
Magyarország zászlója 1949-1956-ig
A korszakra mind párton belül, mind országosan féktelen terror volt jellemző. Az időszakot az ÁVO, illetve a belőle önállósított ÁVH kegyetlenkedései, koncepciós perek, az „osztályidegen elemek” gulag-szerű táborokba történő deportálása, kivégzése, illetve a párton belüli ellenzék pusztítása jellemezte, amely Rákosi és Sztálin személyi kultuszával, erőltetett kolhozosítással, és a nehéz- és hadiipar teljességgel indokolatlan és gazdaságtalan fejlesztésével párosult, ami nyomorba taszította a lakosságot.
40 ezren voltak rendőri őrizetben, illetve internálva, közel 13 ezer főt (két és fél ezer családot) kitelepítettek, kitiltottak Budapestről. 1950-1953 között 1 millió embert vontak ügyészi eljárás alá, minden második ellen vádat is emeltek. A rövidesen bekövetkező változások során hozott közkegyelmi rendelet 748 ezer embert érintett. [forrás?].
1953-ban elhunyt Sztálin, és az új szovjet vezetés utasította Rákosit a lemondásra a miniszterelnöki tisztségről, amely pozíció betöltésére a szövetkezetesítés ellenzése miatt 1949-ben a pártvezetésből kizárt agrárszakember, Nagy Imre került. Nagy július 4-én bejelentette, hogy gazdaságpolitikai változtatásokat hajt végre, megszűnteti a kuláklistákat, felszámolja a törvénytelenségeket és az internálótáborokat, valamint nagyobb szerepet szán az országgyűlésnek. Rákosi pozíciói azonban még mindig erősek voltak, hiszen az ő emberei ültek az államigazgatásban és a pártszervezetekben, de egyelőre nem mert a Moszkva támogatását élvező miniszerelnök ellen támadni.
[szerkesztés] Nagy Imre miniszterelnöksége, 1953-54
A kommunista Nagy Imre reformelképzelései első lépéseként amnesztiát hirdetett, októberben pedig ígéretéhez híven felszámolta az internálótáborokat, véget vetett az ÁVH önállóságának, a könnyű- és élelmiszeripar javára módosított a támogatások rendszerén, a parasztságot sújtó terheket mérsékelte, béremeléseket és árcsökkentéseket hajtott végre. Az életszínvonal érezhetően emelkedni kezdett.
A törvénytelenségek feltárását 1954 májusáig akadályozta meg a Rákosi-féle holdudvar, amikor is maga Hruscsov emelte fel szavát a miniszterelnök mellett. A felállított Különleges Tanács 300 politikai elítélt ügyét vizsgálta felül, köztük Kádár Jánosét és Losonczy Gézáét. Ekkorra Rákosi vonala már pártberkekben is meggyengült: 1954 októberében Nagy Imre mellé állt a központi vezetőség nagyja, amit a miniszterelnök további újításokra használt fel: közgazdászokkal az értékarányos árak megszabására és a világpiachoz való alkalmazkodásra buzdító tervezetet dolgoztatott ki, illetve a Magyar Függetlenségi Népfrontot átszervezte Hazafias Népfronttá azzal a céllal, hogy a kommunista báb helyett szabad fórummá váljon. A demokratizálódó közélet jeleként a reformokat támogató baloldali értelmiségiekből újjáalakulhatott a hosszú ideig betiltott Petőfi kör, amely a továbbiakban nagy társadalmi befolyásra tett szert az országban.
[szerkesztés] Kísérlet a visszarendeződésre, 1955-56
A gazdasági reformokra azonban már nem jutott idő, ugyanis Rákosi ügyesen kihasználva az NSZK NATO-taggá válását követő szovjet külpolitikai váltást, elérte hogy 1955 januárjában Moszkvába rendeljék riválisát, ahol Nagy Imre általános megrökönyödésre nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni. Ettől függetlenül a márciusi KV-ülés elmarasztalta a miniszterelnököt, akitől tavasszal minden tisztséget elvettek, sőt év végén még MDP-tagságát is megszüntették.
A miniszterelnök Hegedüs András lett, Rákosi híve, azonban az enyhülés légköréhez szokott közélet – elsősorban az értelmiségi Petőfi Kör – és a kiszabadult párton belüli belső ellenzék miatt nem lehetett visszasztálinizálni az országot.
Rákosi helyzetét az is nehezítette, hogy Hruscsov békülni kezdett Titóval, amivel a Rajk-per jogosultságát kérdőjelezte meg, és az, hogy az SZKP XX. kongresszusa 1956 februárjában elítélte a sztálinista diktatúrát. Márciusban Rákosi beismerte, hogy Rajk László ügye provokáción alapult, és az ÁVH letartóztatott vezetőire hárított minden felelősséget. Májusban már be kellett ismernie, hogy neki is szerepe volt a bűnök elkövetésében, egyúttal az ellenállást a Petőfi Kör betiltásával próbálta letörni, ám hiába: az MDP KV ülésére érkező Anasztasz Mikojan közölte Rákosival, hogy le kell mondania párttitkári tisztségéről, amit ő meg is tett. Utóda a szintén sztálini vonalat követő Gerő Ernő lett, vagyis lényegi változás nem történt. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
